Január 3-a volt...

Január 3-a volt és úgy döntöttem, hogy nyakamba veszem a  nagyvilágot. Egy GPS-el ellátott medve telelőhelyét szerettem volna megkeresni, hogy alkalmas-e kamerás megfigyelésre. A GPS által küldött pontfelhő behatárolta a telelő helyzetét, így hát nem kellett a nulláról indulnom. A cél az volt, hogy a nyakörv sugározta magas frekvenciás rádiójel alapján megközelítem a helyet, aztán biztonságos távolságból felmérem a hely adottságait majd visszavonulok. Röviddel dél előtt értem a hegy lábához, ködös de kellemes időjárás fogadott.

Elindítottam a track-et a GPS-ben majd elindultam. Alig néhány tíz méter szintkülönbség megtétele után kidugtam a fejem a ködfelhőből és a január ellenére zöldbe borult látvány tárult elém. Egyrészt a 40 méter magas csíki fenyők melyek valószínűleg a nagy lejtő és a hagyományos kitermelési módszereknek elérhetetlen helyzetük folytán szabadultak meg a kivágástól, majd az aljnövényzet is üde zöld színben pompázott. Egy kicsit eljátszódtam a gondolattal, hogy haladtam felfelé, hogy ez az időjárás most jó vagy nem jó a medvék számára hisz a nagy könyvek könyörtelen teleket és hibernációt írnak elő a számukra. Az is ott motoszkált a fejemben, hogy ha nincs a könyörtelen tél akkor hibernálnak egyáltalán?

Útam továbbra is vezet felfelé miközben a vevő csak a háttér zajokat fogja. Évszázados fák tanúsítják, hogy ember nem avatkozik a természet rendjébe errefelé, annak ellenére hogy a falu csak néhány száz méter távolságra fekszik. Moha lepte, kidőlt fák várják az idő múlását de így is fontos szerepet töltve be az erdők életében, otthont és táplálékot biztosítva az ott tanyázó állatoknak. Egy mohás törzset lépek át melyen nemrég egy sólyom fogyaszthatta el zsákmányát, a tollakból ítélve egy galamb lehetett az áldozat.

A szintvonal mentén folytatom tovább a kapaszkodást a  nemlétező jel irányában és belebotlok az első jelbe, hogy bizony a medvék is járnak errefelé. Egy földbe vájt lyukra leszek figyelmes, habár nincsenek nyomok körülötte a lép maradványok jelzik hogy medve ásta ki a méhek fészkét. Körülnézek és próbálom felfokozni a figyelmem nehogy belebotoljak egy a sziklák közt pihenő bundásba. 

Kitaposott ösvényre bukkanok és innen újból felfelé vezet az út, de innen már fele sem tréfa, dús bozót vegyül a fenyves tövébe. Minden neszre figyelek amint meredeken vezet az ösvény a gerinc felé. Úgy remélem amint felérek a főgerincre onnan sikerül a jelet is befognom amit eddig a völgyek és mellékgerincek eltakartak habár az is a tudatomban van, hogy ha a medve a föld alatt tartózkodik akkor nem sok esélyem van, hogy elkapjam.

Az ösvény egy nagyon keskeny gerincen tekereg, szerencsésebb hely mint a bozótos annak ellenére hogy kusza sziklák tarkítják mindkét felől a meredek lejtőket. Újabb próbát teszek a rádióval, percekig hallgatom a cserszegést de nem ugrik be a jól ismert pulzáló hang. Az erdő ritkul egy keveset és a lombkoronán keresztül látszik a falun áttekergő út. Pihenőt tartok az ösvény szélén, próbálok beleolvadni a fák sűrűjébe és hallgatózok, hátha mozdul valami de semmi neszt sem vagyok képes kiszűrni a csendből így hát elindulok. 

 Újabb meredeknek fordul a csapás, igen, csakis csapás lehet hiszen semmilyen turistákra utaló jelet nem találtam akik kitaposhatták volna, viszont annál több műanyagzacskó hevert szanaszét, amit a medvék hordtak fel és nem a szájukban, hanem a gyomrukban, hogy aztán ürítéskor hátrahagyják.

 
 A főgerinc habár nem látom még nem lehet már messze, biztatom magam a sziklák között, ugyanis rám tör egy kis izgalom ahogy kapaszkodok. Hallgatózok, egyre nyilvánvalóbb, hogy valaki vagy valami járt előttem itt és nem is olyan rég. Lehajolok a felborzolt talajhoz, hogy közelebbről vegyem szemügyre de csak a lépéstávolság sejteti, hogy a bundás barátom lehet az. "Börszt" módra állítom a kamerát, hogy minél több fotót készíthessek ha megpillantom valahol a fák között. 

 

 
Megborzongok a találkozás gondolatától hisz nem ez a célom de elhessegetem és tovább indulok a friss nyomon. Százszor csináltam már ezt, jut eszembe és bátorságot merítek belőle majd szaporítom a lépteim, hogy minél előbb legyek kint a tetőn. Amint haladok feljebb és feljebb félelmem megalapozottsága beigazolódik, sziklatörmeléken vezet túl a csapás és bármelyike rejthet egy pihenő állatot.

Összeszorítom a fogaim és kieszelem, hogy megkerülöm mert már látom a tetőt és ilyen közel hozzá vissza nem fordulok. Elhagyom a csapást de kis idő után egy másikra találok ami megfelel az útvonalnak amit kiszemeltem. Nem kell sokat mennem, hogy felfedezzem és e pillanatban biztosra veszem, hogy medve jár előttem. Körül belül 1 órára becsülöm az előnyét ami kicsit megnyugtat.

Már úgysem lehet sok biztatom magamat és továbbállok a nyomokat követve. Eszembe jut hogy jó lenne megpróbálni a rádiót, hátha az elárul valamit, de mégsem teszem próbára inkább sietek a csúcs felé, határoztam el magamban. Bal oldalamon sziklák meredeznek ki a lejtőből, az erdő koronája kinyílik és kilátót képzelek el, így hát arra veszem az irányt.

Megmászom a szinte függőleges ösvényt, hogy vízszintesbe kerüljek a kiugró sziklákkal és valóban megpillantom a völgyben fekvő falu házait. Nagyon keskeny ösvény vezet a szikla ormára baloldalt szakadék tátong jobboldalt sziklatömbök nehéz halmaza. Elindulok....

 

A kilátás lenyűgöz, önfeledt fotózásba kezdek, elfelejtek mindent míg észhez nem térít életem legfélelmetesebb pillanata. Halk neszre leszek figyelmes a hátam mögött és belém hasít a félelem, megfordulok, egyszerre jövök rá és veszem észre: medve!!! 5 méter lehet a távolság ahol megjelenik a hatalmas fej a sziklák között, de az ordítás közelsége amit hallat, a lényem legmélyebb tárnáiba hatol. Az idő lelassul amint felmérem a lehetőségeim, nincs sok, szaladhatnék de az ő útja is azon a keskeny ösvényen vezet mint az enyém, esélyem sincs. Nincs idő töprengeni jövök rá, lépek egyet, majd a szakadékba vetem magam. 7-8 méteres az űr de nem gondolkodok, elrugaszkodok de a zuhanás rövid egy felfelé igyekvő fenyő ága állja az utam, elkapom. Nagyot csattan az ág mellkasomon de nem érzek fájdalmat, kinyomom a testem közben alattam megpillantom a medvét amint becsúszik a lejtőn egy kicsit majd megtalálja az egyensúlyt és visszakapaszkodik az ösvényre és eltűnik a sziklák között.

 Felkapaszkodok a moha lepte ágak biztonságába és eláraszt az adrenalin, reszketek. Tudom, hogy elmúlt a veszély de minden erőmmel kapaszkodnom kell. Tudom, hogy nem hagyhatom, hogy úrrá legyen rajtam a félelem, ellenőrzöm a fényképzőgépet nem-e esett baja, majd exponálok néhányat, hogy lecsillapodjak. Eszembe vág a gondolat, hogy ma még le is kell menni a hegyről. Újból rám tör a pánik, felmérem a helyzetet, nem mehetek ott vissza ahol feljöttem a medve is abba az irányba ment, nem kockáztatom az újabb találkozást. Valószínű, hogy ő is ugyanúgy megijedt és nem tudom, hogy egy újabb találkozás mit váltana ki belőle. Elvetem ezt a lehetőséget. Próbálok megnyugodni és felhívok valakit hátha a beszéd segít. Valami 20 percet vesztegeltem a fenyő vállain míg visszajött az erő a lábaimba és lassan leereszkedtem a fáról. Fenéken csúszva érkeztem le a szikla tövébe hol a legrosszabb terep fogadott, sziklás laza lejtő. Idegtépő figyelemmel ugráltam szikláról sziklára, félpercenként meg megálltam hallgatózni. Közben a szürkület is elkezdődött de csak néhány feszült perc hiányzott még az első házig. Az autóhoz vezető úton beindult az agyam, fájdalmasan hatolt belé minden gondolat, már nagyon sokszor esett meg, hogy medvével találkoztam de ez az eset meghatározó mindenik közül. Minden alkalommal a józan észre alapozva úgy közelítettem meg őket, hogy az állat ne kerüljön abba a helyzetbe, hogy a menekülést ne abba lássa, hogy támadással szabaduljon meg a fenyegetéstől. A mai napon ez elmaradt, a jelek mindvégig az orrom előtt voltak de nem vettem figyelembe vagy túlságosan bíztam a szerencsémben és szinte ráfáztam, megérdemelten.